Adott tehát a feladat a kérdés az, hogy ezt hogyan lehetne ésszerűen és gazdaságosan megoldani? A megoldást az örvényszivattyú elv jelentette, mely elvet röviden a tényleges örvényhez lehetne hasonlítani. A cél az, hogy a szivattyú ún. szívó csatlakozásán a szivattyúba belépő folyadékot a meghajtó motor forgó mozgásával mozgásba hozzák és ezáltal a folyadék átáramoljék a szivattyún. A lényeg - végletesen leegyszerűsítve - egy sajátos örvény létrehozása. Ezt az örvénylést a motor tengelyére szerelt alkatrész, a járókerék (bizonyos szivattyúknál ezt az alkatrészt lapátkeréknek nevezik) hozza létre, mely sajátos kialakításának köszönhetően képes a folyadékot mozgásba hozni. A gyakorlatban ez a következők szerint történik: a szivattyú tengelyével párhuzamosan - a tengely végénél - érkező folyadék a forgó járókeréken keresztüláramolva örvénylő mozgásba kezd, és járókerékről a tengelyre merőleges irányba távozik (1. ábra.).

1. ábra

Az így sugárirányban áramló folyadékot aztán egy megoldással - ez a megoldás emlékeztet egy spirális csigaház részletére - a szivattyúházban egy irányba terelik és az így megnövekedett mozgási energiájú folyadék a szivattyú nyomócsonkján keresztül távozik (2. ábra.)

2. ábra

A mindennapokban a legtöbbször ezen az elven működő szivattyúkkal találkozhatunk. Az örvényszivattyú elvet széles körben, a háztartástól a nagy teljesítményű, akár másodpercenként százliteres nagyságrendű folyadékszállító kapacitással rendelkező szivattyúknál is alkalmazzák. Felhasználási területe igen széles, akár csőbúvár szivattyúról akár szennyvízátemelő szivattyúkról vagy éppen önfelszívó locsolószivattyúkról vagy az iparban ezek analógiáiról beszélünk.

További kapcsolódó linkek

Megosztom!